Az emberek éhesek a siker sztorikra és ámulattal figyelik egy -egy Hollywoodi színész múltjáról a bemutatkozó anyagot, hogy honnan indult, milyen múlttal és szakmával a tarsolyában.

Ne gondoljátok, hogy én ilyen dolgokhoz szeretném magam hasonlítgatni, mert ehhez még roppant fiatal vagyok és korántsem ennyire sikeres.

Kellett egy megfelelő bevezető az íráshoz, hogy érezzétek a sorsunk tizennyolc évesen még nincs tökéletesre írva.

Miként jutottam el oda, hogy ma fotózok, azt most elmesélem.

Tízen évesen fogalmam se volt arról, hogy mi szeretnék lenni, legfőképpen a tv játékot szerettem nyomkodni és vágyakoztam egy számítógépért. Akkor azt gondoltam nekem valami informatikai irány lenne a tökéletes, amit elkaszáltak azzal, hogy a négyes átlag akkor kevés volt a szekszárdi I.Béla gimibe.
Szüleim szerették volna, ha én is vendéglátást tanulok, mint a bátyám. Így kerültem ebbe a szakirányba. Szakácsként végeztem és kezdtem dolgozni.

Piszok kemény volt tizenhatévesen az agyamat egy új dologra átállítani és fejben recepteket hordozni és még jókat is főzni. Ma már azt mondom, hogy ezek kellettek, mert nem csak felnőttem, de önálló személyiséggé fejlődtem és mindenek mellett hatalmas teherbírásúvá edződtem.

Nem hiszem, hogy meglepődtök, ha azt mondom az első fizetéseimből összekuporgattam egy számítógépre valót és munka mellett elkezdtem ezt a világot is tanulgatni.

Ezeket leírva hülyén hangzik ez egy mai gyereknek, akik tablettel születnek, de a kétezres évek elején ez még mindig kiváltság volt a kábeltévével együtt olyanoknak, mint amilyen én is voltam ????

Élveztem minden pillanatát, hogy végre valódi billentyűzetet nyomkodhatok és nem a kartonból kivágottat, amin gyerekként próbáltam memorizálni a gombkiosztást. Következő irányba terelést az első digitális fényképezőgép adta meg, amit 2006-ban bátyám vett egy közös nyaralásra, amit szinte én használtam hosszú hónapokon keresztül.

Éjjel haza érve a munkából poharakat fotóztam a lámpa fényénél és próbáltam rájönni, hogy miként érhetek el szép végeredményt. Teljesen autodidakta módon a tapasztalataimból tanultam.

Ekkor már tetszett a videó készítése is, amit akkor még kazettás rendszerre vettünk fel. Kollégákkal gázabbnál -gázabb produkciókat találtunk ki és ezt örömmel mutogattuk mindenkinek. Én voltam a mindenes.

Visszanézve valahol az előember szintjén mozogtam/unk.

Egy idő után bedarált a rendszer és már nem volt erőm a vendéglátás mellett azon agyalni, hogy miként szabadulhatnék a zsíros közegből.

Vagy is volt, mert amint lehetett én elutaztam a szabadságom alatt, amiért nem mindenki rajongott értem a cégnél. Egy hirtelen lehetőséget kihasználva jutottam el Rómába 2012 tavaszán, ahol minden megváltozott.

Elvarázsolt a hely, a környezet, az időjárás csak az nem, hogy úgy térek haza, hogy erről nekem csak telefonnal készült képeim vannak. Tetőzte az egészet az, hogy amikor a Colosseumot sötétben megszerettem volna örökíteni, egy gyenge minőségű élményt nem tükröző fotó bambult meredten a képembe a telefon kijelzőjén keresztül. Mindeközben úgy, hogy minden második turista nyakában virított egy tükrös gép, kezükben egy állvány.

Ez volt a fordulópont, amit felismertem, hogy én fotózni akarok.

Haza érkezésem után a főnököm anyagi segítségével megvehettem az első digitális tükrös gépemet egy kit objektívvel és a nyáron már azzal rohangálhattam a nyakamba.

Mindent fotóztam, amit lehetett és mindent ki is próbáltam. Az, hogy nem lettem természetfotós az annak köszönhető, hogy nem tudtam a seggemen megülni. Felpörögtek az események. Munka után azonnal fotóztam és kotyvasztás közben is csak azon agyaltam, hogy felszínre hozzam a valós énem és meg is tudjam mutatni.

Könnyűnek hangzik és rövidnek, de ma visszagondolva nem tudom, hogy bírtam tizenhat óra munka után még kettőt-hármat a gép előtt roskadni. Talán hajtott a vágy.

Annyira akartam, hogy 2013 májusában munkahelyet váltottam, ami azért köszönhető volt a magánéleti dolgoknak is és nyolcórás munkát kerestem. Így eltöltöttem még három hónapot a szakmában, majd az akkori főnököm kijelentése után, hogy soha nem viszem semmire, felmondtam és a tizenkilencre lapot húztam. Szeptemberben elkészítettem az első két esküvői anyagomat, amiért mai napig hálás vagyok.

A legnagyobb tanulság az volt, hogy senki nem kevesebb a másiknál és az álmaid eléréshez nem szabad, hogy lenyomják a torkodon a kételyt, a félelmet, mert csak úgy élheted az álmaidat.

Ezek után már csak a fotózásra kellett összpontosítanom és a megfelelő emberek tanácsára. A kétkedők lemorzsolódtak a támogatók pedig figyelhették az utamat.

2014-ben már tele volt a naptáram esküvőkkel és egyéb munkákkal, ami azt mutatta, hogy igen is kicsíphetek a piacból egy részt magamnak.

2015-ben céget alapítottam, pályázatot nyertem és elkezdtem dolgozni azon, hogy ne csak egy tiszavirág életű munkát rakjak össze. Nem mondom, hogy tökéletesen csinálom, amit csinálok, de a technikámnak és tudásomnak mindig a legjavát akarom adni a megrendelőimnek.

2016-ban kitaláltam, hogy a nevemen felül legyen egy név, amivel azonosítani tudnak és feleségem segítségével megalkottuk ahogy ma legöbben ismernek: Emlékőrző

Folyamatosan változik a stílusom, csiszolódom és talán kimondhatom, hogy jól is csinálom.

Évek során képesítést is szereztem arról, amiben ténykedem, de ez egy másik fejezet lenne, ha megakarnám írni az észrevételeimet.

Sokak szerint mi csak egy gombot nyomkodunk, pedig jóval több annál. (erről biztosan véleményt alkotok egyszer)

Röviden-tömören így jutottam el a konyhától a fényképezőgépig.